Lelje meg mindenki a maga igazságát, találkozzon picit mindenki önmagával!

1979-ben születtem Zentán, az akkori Jugoszlávia területén. Kiskorom óta szeretek rajzolni. Több munkám megjelent a helyi szakközépiskola saját lapjaiban. Szabadkán érettségiztem 1999-ben, majd ugyanezen év őszén Pécsre kerültem, a Pécsi Hittudományi Főiskola hallgatója lettem. Tanulmányaim alatt sem fordítottam hátat a művészetnek: igyekeztem rendszeresen dolgozni szabadidőmben, valamint hetente eljártam egy csoportba, ahol egy festő-szobrász irányításával készítettünk portrékat, aktokat, tanulmányrajzokat, amiket azután számos alkalommal állítottak ki a pécsi művelődési házban.

2005-ben végül úgy döntöttem, hogy komolyabban szeretnék foglalkozni a művészi pályával. Kaposvárra jelentkeztem, ahol akkoriban 3-szoros túljelentkezés volt, de nekem elsőre sikerült felvételt nyernem. Így hát sikeresen felvételiztem a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskola tanári szakán, annak levelezős tagozatán.  Sajnos a költségek meghaladták a lehetőségeimet, így anyagi problémák is közrejátszottak abban, hogy meg kellett szakítanom a tanulmányaimat. Ám a végső csapást a sorkatonaság jelentette számomra, ami Szerbiában mind a mai napig kötelező érvényű. Ezért a sikeres első év után fájó szívvel, de le kellett mondanom a művészetiről, mert később már esélyem sem volt a folytatására, hiszen a tagozat megszűnt, így nem lett volna egy újabb évfolyam, akikhez csatlakozhattam volna.

2007-től 2011-ig Tatabányán éltem és dolgoztam. Majd következett a külföldi munka lehetőség: 3 év Skócia, 2 év Anglia…

2016 decemberében ismertem meg páromat, akivel azóta már össze is házasodtunk és akinek nagyon sokat köszönhetek, hogy újra elkezdtem rajzolni. Véglegesen letelepedtem Tapolcán, ahol hamar megismerkedtem a Tihanyiné Zsuzsi szárnyai alatt működő Tapolca Városi Képzőművész Kör-rel. Több közös kiállításunk volt.

Mindeközben igyekszem menni a saját fejem után…

Ami számomra picit többet adott, az az első önálló kiállításom volt Bonyhádon 2019-ban. Egy újabb önálló kiállításra készülem áprilisban, de mindt sok más eseményt, ezt is felülírta a vírus…Tervek szerint, még ez év őszén sor kerülhet rá…..

Jelenleg ápolóként dolgozom egy idősek otthonában.

Szerintem, az alkotás minden ember egyik legfontosabb alapvető tulajdonsága, ami ugyanakkor lehet egyben spirituális (lelki értelemben vett) utazás is és ettől bármi is az, de művészivé válik. Sokféle foglalkozást illethetünk a “művészet” szóval: beszélhetünk harc- művészetről, konyha-művészetről, költészetről, vagy éppen képző-művészetről…A lényeg: hogy valamit művészi szinten végzünk, vagyis, az átlagosnál sokkal de sokkal magasabb szakértelemmel, odaadással, időt, energiát nem kímélve.

Szerintem, a tudományok java-része, akárcsak a művészet a Végtelent célozza meg, erre jó példa a csillagászat, vagy éppen a filozófia számos ága: a határokat feszegetve, arra kérdez rá, hogy vajon mi lehet az általunk felállított határokon túl, vajon mi lehet az a mozgatatlan mozgató, amire, akire minden vissza vezethető.

Az alkotás folyamatában is az istenit próbálja minden művész meglelni, legyen az akár polgárpukkasztó szándékú, pozitív érzéseket keltő, vagy csupa negatív elemeket felsorakoztató, társadalom kritikai célzatú.

Ha megállunk egy alkotás előtt, gondoljunk arra, általa egy picit mások leszünk, akár egy vers elolvalása után. Minden apró dolog hatást gyakorol ránk, minden nappal egy picit öregebbek, picit mások leszünk. Meghatároz bennünket a környezetünk. Ezért fontos szerintem, ha bármilyen killításra is megyünk el, hogy tisztában legyünk az alkotó társadalmi környezetével, saját világával.

Valaki egyszer megkérdezte tőlem: “Miért rajzolsz? Miért jó ez neked?” Azt feleltem: azért, hogy teremtve birtokolhassak. Újra kreálva, újra teremtve a látottakat egy picit magamévá tehetem azt az isteni valamit, ami minden létezőben ott leledzik. Témám szinte mindig az ember maga, a saját lelki történéseivel, alapvető félelmeivel, mint a magány, fájdalom, bűntudat…

Több technikát kipróbáltam, de eddig az airbrush lehetőségei nyűgöztek le. Ezért döntöttem úgy, hogy ebben az írányban maradok és próbálom mélyíteni a tudásomat.

Zsuzsi anno mondta nekem, a képek címadását illetően, hogy nem feltétlenül szükséges mindegyik alá odafirkantanunk a címet. Próbálja meg meglelni mindenki a maga igazságát, mondanivalóját az alkotásban. Valahol igazat kell adnom neki ebben, így hát zárásképp én is csak ennyit mondok:

Lelje meg mindenki a maga igazságát, találkozzon picit mindenki önmagával!