Fordulópont volt az életemben 2016 nyara, amikor megismerkedtem életem párjával, akivel azóta boldog házasságban élünk. Sokat köszönhetek a feleségemnek azért, hogy hisz bennem és folyamatosan támogat. Nélküle nem tudtam volna újrakezdeni és komolyan foglalkozni az alkotással.

2017-től tagja voltam a Tapolcai Városi Képzőművész Körnek.

2022-ben az a megtiszteltetés ért, hogy a t’ARS Keresztény Képzőművészeti Műhelynek is  a tagja lehetek.

Airbrush technikával dolgozom. Szeretem a benne rejlő lehetőségeket, amiket talán más módszerekkel nem is tudnék elérni. Nem vagyok főállású művész. Nem tagadom, hogy ez a célom. Jelenleg ápolóként dolgozom egy idősek otthonában. Valahol számomra mindig is összeforrott az alkotás a védtelen emberek segítésével.

 Napi szinten szembesülök az ember testi-lelki kiszolgáltatottságával, a testi és szellemi leépülés megannyi tüneteivel, megjelenési formáival.

 Azok az érzések, félelmek, amik hatalmukba kerítik a gondozottakat, rám is mély hatást gyakorolnak.

Sokszor történik meg velem, hogy a munkám során felhalmozódott feszültséget úgy dolgozom fel, hogy egyszerűen kifestem magamból.  Gyakran merítek témát olyan érzésekből, történésekből, amik az intézmény falain belül kerítettek hatalmukba.

Emlékszem, egyszer megkérdezték tőlem, hogy miért rajzolok, miért festek…? Esetemben a művészet többek között nem más, mint „teremtve birtokolni”. Ez volt az egyik önálló kiállításom jelmondata is. Ezzel azt akarom mondani, hogy újra teremtve a látottakat, tapasztaltakat, átformálva a lelkemben egy picit egyedi módon adom tovább, de ezzel már birtokba is veszem azt. Számomra a művészet többek között nem más, mit megragadni a dolgok, érzelmek isteni mivoltát. 

Témám, szinte mindig az ember maga, a saját lelki történéseivel, érzéseivel, alapvető félelmeivel, mint a magány, fájdalom, bűntudat…. 

Mottóm: „Lelje meg mindenki a maga igazságát, találkozzon picit mindenki önmagával!”

Szeretem az organikus, biomechanikus irányt, ahol az élő összefonódik az élettelennel, a reális a valótlannal…Szeretem a szürrealista biomechanikus irányzatokat, ahol igyekeznek összemosni tudatos lelki történéseket a tudattalan világával. Alkotásaimban gyakran húzódik végig egy ismeretlen, titokzatos, egy gyakran félelmet keltő, de ugyanakkor izgalmas életérzés, ami mintegy behálózza, rányomja bélyegét az alkotásaim hangulatára. Ez az érzés egyfajta megfoghatatlan, természetfeletti hálózatként, csigavonalként fogja át a mondanivalóim képi világát.

Nekem elsősorban nem az a célom, hogy a körülöttem lévő közvetlen környezetemet mintázzam meg. Sosem törekedtem a precíz fotorealisztikus ábrázolásmódra. Sokkal inkább belülről szeretek dolgozni: az emberi lélek legféltettebb, legalapvetőbb érzéseivel foglalkozom.

Rengeteg érzés kavarog bennem, hiszen munkám során, a gondozottak testi ápolása mellett a lelkük ápolása is feladatom.  Az idős emberek sokat beszélnek magukról (nonverbálisan), a félelmeikről, fájdalmaikról. Naponta szembesülök a testi-lelki leépüléssel, az elmúlás gondolatával, a halállal…Ezek természetesen mind-mind nyomot hagynak bennem. Sokszor ezek a behatások inspirálnak alkotásra, még ha ezek nem is mindig tudatosan történnek.

Ugyanakkor, mérföldkövek számomra az életemben a Pécsett eltöltött főiskolai évek. A hittudományi főiskolán is tanultam, volt, hogy a művészeti főiskolával párhuzamosan. A teológia sokat adott nekem, főleg a filozófiai tárgyak. A filozófia segített nyitottabbá válnom, kitágította az elmém határait. Ez nagyban hatott a fantázia világomra is.

Olyan alkotónak tartom magamat, aki „belülről” dolgozik, aki a lelke mélyéből ad. Egy olyan világot próbálok feltárni, ami még érintetlen, amire még nem nyomta rá a mindent értelmezni akaró emberi elme a megértéshez szükséges kategóriáit, „sablonjait”. Egy olyan világot próbálok életre kelteni, ami erkölcsi értelemben sem nem helyes, sem nem helytelen, csak úgy tekergőzik, egzisztál önmagában.